Történelmi só - a szimbólum

Évszázadokig, a só előkelő helyet foglalt el az emberek életében. Egy figyelő szent volt; az istenek ajándéka; áldozati tárgy; és nem utolsó sorban egy nagyon fontos kereskedelmi eszköz. Az egyik legdicsőségesebb kora európai civilizáció, a halstatti kultúra alapja volt ez az ásványi kincs. Só útvonalak szelték át az egész Alpokot. Ahol só volt, ott a kereskedelem a virágkorát élte; a városok gazdagokká és erősekké váltak. Tehát a középkorban a só volt az elsődleges árucikk.

Az óceánok kincse

A föld összes sója alapvetőleg a tengerből származik. "Na de hogyan vált sóssá a tenger?" - Erre a kérdésre a tudomány már többféle választ is adott, de máig azaz általános nézet, hogy a tengervíz eredendően is sós.

Karl Ochsenius - Elgátolási elmélet, 1877

A Föld felületének legfontosabb ásványi oldata a tengervíz, 1000 részben átlagosan 34 résznyi sótartalommal. Minél nagyobb a hőfok és a szárazság, annál nagyobb a sótartalom is, mely az elpárolgás következménye. Ebből következik, hogy a nyílt tengeren a só lecsapódás mértéke igencsak alacsony. Az elkülönült tengerrészekben, lagúnákban koncentrálódik a só, mely az öblök szélén és a talajon kristályosodik ki. Mivel az elpárolgás következtében itt a víz tükre süllyed, így a meglévő szűk csatornán át a tenger vize újra meg újra ide áramolhat, és ez által egy folyamatosan bővülő sótelep keletkezik. A sótelepek képződésének módját 1877-ben Ochsenius fejtette ki először s ezért ezt Ochsenius féle elgátolási elmélet néven ismerjük.

A sóbányászat története

A lehetőségeket melyet ezek a természet által elénk tárt sótelepek biztosítanak, már a kőkorszaki vadászok is felismerték és hasznosították.

Történelem előtti sóbányászat

Hallstatt a föld legelső sóbányája volt, mely i.e. 12. századtól kezdve működik. Haselgebirge sziklájába párhuzamos árkokat (víznyelőket) ástak, a barázdákban található kősót kitörték, és az ily módon bányászott tömböket marhabőrből készült zsákokban a felszínre hozták.

I.e. 8. század

A hallstatti bányászat virágkora

Az úgynevezett "Heidengebirge" területén számos régi kori lelet található (eszközök, használati tárgyak), melyekből fény derül az akkori tevékenységekről és szokásokról. A leletek közt találunk bronzból készült csákányfejeket; létrákat; köszörűköveket; sófejtő kőbaltákat; dézsákat stb. Ezeket ma a Hallstatti Kulturális Örökség Múzeuma őrzi. Fáklyaként például, összekötözött fenyőágakat használtak, melyeket a sziklafalba ékeltek. Ebben az időszakban a bányászok átlag 1 métert tudtak megmunkálni havonta, ez egy évben körülbelül 2,000kg só kinyerésére volt elegendő. Az így kapott nyersanyag tiszta NaCl értéke 40 - 70% között mozgott (a mai 99,8 % helyett).

A Hallstatt időszak

Sírleletek - "a sóba zárt ember"

A Hallstatt időszak kezdete körülbelül i.e. 700-ra tehető. 1846-ban, J. G. Ramsauer bányafelügyelő fedezte fel a Hallstatt mellett, mintegy ezer sírból álló temetőt, mely a névadója lett a kora vaskori, i.e. 750 - 450 közötti hallstatti régészeti kultúrának.

A hallstatti kultúrnépek földműves katonák voltak. A harcos nemesség egzisztenciáját, mely főként a korszak végére volt jellemző, a ránk hagyott leletek - hercegi rezidenciák és fényűzően díszített sírhelyek - igazolták. A Hallstatt kori legfontosabb technikai vívmány a vas bemutatkozása volt, melyet elsőként kardok készítéséhez használtak; De a bronz és a többi nemesfém megmunkálása is bámulatba ejtően magas színvonalon zajlott. A különféle geometriai formákkal és figurákkal díszített edények készítésnek is fontos szerep jutott. Két hercegi sírhelyet is megnyitottak Dürrnberg bei Hallein-ben. A kor legértékesebb lelete az egyikből származik: a híres bronzból készült kancsó, mely igazi mesterműnek számít.

Só a középkorban

A kősót, melynek jelentősége nagyban jellemezte a Krisztus előtti első századot, a Római Birodalom idején felváltotta az olcsóbbnak számító tengeri só. Az alpoki sóbányászat kis híján teljesen széthullott, s csak a 14. században kezdett újra fejlődésnek indulni.

Válságfejlődés a 17-18. században

Annak ellenére, hogy a 17-18. században a só feldolgozás Hallsatt-ban, Ebensee-ben és Ischl-ben fejlődni és terjeszkedni látszott, számos más sóbánya megszenvedte ezt az éles piaci versenyt a tengeri- és a török kősóval szemben. Aussee-ban és a tiroli Halle-ban is jelentősen visszaesett a só gyártás. 1597 és 1611 között heves, néhol fegyveres harcok is dúltak Hallein Salzburg tartomány és Bajorország között, mely azt jelentette, hogy a salzburgi gyártásból származó profit így Bajorországé lett.

A sóbányászok körében elterjedt a szegénység.

"A város, ahol só részecskékkel dúsított oldatot forralnak öt öreg, óriási lepárlóban, mely igen szomorú, régi tündöklését látva", Count Spaur írta ezt Hallein-ről 1800-ban. A lepárlókból kicsapódó fekete gőz elhomályosítja a nappali fényt; az utcák keskenyek, a házak csúnyák voltak; a környezet rátelepedett lakóira is (kivéve néhány gazdagabb sörfőzőt, kereskedőt és irodai munkást) lerítt róluk a szegénység, és a szomorúság. Alig lehetett átverekedni a könyörgő asszonyok és idegenektől kunyeráló gyermekek tömegén.

Sóoldat kiválasztás és szállítás - lepárlók és só tárolók

A sóoldatot a hegy belsejéből vezetik a gyártás helyszínére. Nem is olyan régen a só gyárakat Ausztriában a 'Sudhaus' névvel illették. A szó egy régi osztrák kifejezésből, a 'sieden' igéből ered, melynek jelentése: sót forralni, mely kifejezi a lepárlás műveletét. A folyamat során a sót kiválasztják az oldatból. Mégpedig úgy, hogy az oldatot a lepárlóba engedik, mely egy nyitott tetejű, henger alakú tartály a lehető legszélesebb átmérővel, melyet addig melegítik, míg az összes víz el nem párolog. A Hallein-ben gyártott sót többnyire a Salzach folyón szállították. A legelterjedtebb szállítóhajó az úgynevezett: Hallasch volt, mely akár 15 tonnát is tudott egyszerre szállítani. A sebességhatár meghatározására egy példával élnék: Laufen-Hallein-Laufen útvonal (mely úgy 80 km hosszú) teljesítése csak két napot vett igénybe, melybe beleszámoljuk a le- és felpakolás időtartamát is!

Fejlődés mértéke a 19. és 20. században.

A 19. században, az osztrák bányákat is elérte az idari fejlődés szele. A lepárlók, a környéki tűzvészek (a tiroli Halle 1822, Aussee 1827, Ebensee 1835) áldozatai lettek, mely eleve siettette a modernizációt. A fejlődés fontosságát viszont nem csak a felzárkózás és fennmaradás súlya erősítette, hanem a só felhasználás egy új, nagy horderejű piaca: a nátrium-karbonát (szénsav nátriumsója, a szóda) gyártás.

A dunai monarchia felbomlása megfosztotta a halleini és a tirol-i Halle sógyártást természetes piacától, úgymint Bajorországtól és Dél-Tiroltól. A világválság nyomán, Ausztria, a Német Birodalomba való beolvadásával a még nehezebb helyzetbe került. Egyszerűen nem tudtak versenyre kelni az erősebb kősó bányákkal. Csak óriási erőfeszítés árán tudták volna tovább működtetni.

A háborút követően, az osztrák sógyártás még mindig nyereséges tudott maradni, de ahogy utólag kiderült, a hosszú múltra visszatekintő gyártási tapasztalat még nem volt elegendő, hogy megfeleljen a modern üzleti élet kihívásainak. 1965 és 1967 között a sólepárlók Hallstatt-ban és Bad Ischl-ben, illetve a tiroli Halle bánya és a gyártás is rákényszerült arra, hogy bezárja kapuit. Egyre nehezebbé vált profitot termelni. Végül egy új koncepció kialakítása jelentette a megoldást. Az teljes mértékben ellenőrzött adminisztrációs rendszer helyett, egy döntés orientált vezetési stratégiát vezettek be. 1979-ben eljött az idő és az osztrák sóművekből részvénytársaság lett.