Amit a sóról tudni érdemes

Fehér, szagtalan és tisztán sós íze van. A só sajátos tulajdonságai alig észrevehetőek. Ez a jellegtelenség az idők folyamán számos tudományos kutatás témája is volt.

A 4. században, Poitiersi Szent Hilarius (régi magyar nevén Szent Vidor), a "katolikus egyház doktora", már egy látnoki képpel szolgált a só összetételét illetően: "A só két elemből, a vízből és a tűzből tevődik össze, mely ekképpen egyesül."

Mondhatjuk azt, hogy alapvetőleg igaza volt, még akkor is, ha ezt az alaptézist, a modern tudomány nem támasztotta alá. A hagyományos só alkotóelemei a pozitív töltéssel rendelkező nátrium ion (Na+), és a negatív töltéssel bíró klór ion (Cl-), melyek egy középen kockarácsos kötéssel (ionkötéssel) kapcsolódnak egymáshoz. A NaCl kristályos szerkezetű, de rendkívül jól oldódik vízben. Ezt a tulajdonságot használják ki a sóbányászatban már évszázadok óta. Korábban a kelták és a rómaiak csupán csákányt és nyers erőt használtak a só kinyerésére. Egy merőben kifinomultabb és hatékonyabb eljárás bevezetésére a kora középkorban került sor; Ez pedig nem volt más, mint a "kioldásos bányászat".

Ez úgy történik, hogy egy nyíláson keresztül vizet vezetnek a hegy belsejébe, ami leoldja a sókristályokat, majd az így kapott magasan koncentrált sóoldatot vonják ki végül a bányából. Ez az eljárás bár még tartható, de egyre elterjedtebb ezen rendszer egy biztonsáosabb és hatékonyabb változata: a fúrólyukkal történő kitermelés. Itt több száz méter mélyre lefúrva, két - egymásban elhelyezett - csövet eresztenek a vájatba. A külső magas nyomáson fecskedezi be a vizet. A hangsúly a nyomáson van, mely egyrészről elősegíti, hogy a már sóval telített oldat (brakkvíz) a másik csövön keresztül távozhasson, másrészről az így létrejött kontrollálhatóság miatt segít abban, hogy elkerülhessék a bánya beomlását.

Salzproduktion

(4.21 MB)